A hatvanas évek építőipari állami beruházásai keretében nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a kortárs művészetek szemléletformáló hatásával is megerősítsék a képviselt világnézetet. Ez egy pártház esetében különösen fontos volt.
A frissen átadott épületben számos a korhoz és az ideológiához egyaránt méltó alkotás is helyet kapott. Elsőként ejtsünk szót arról a remekről, amely már nem található meg az épületben. Beköltözésünket megelőzően eltávolításra került. A bejárati aula falán Óvári László festőművész sgraffito-ja volt látható „19-es vörös katonák” címmel.
(Sgraffito (graffito): díszítő eljárás, melyben egymásra felvitt különböző színű festékek vagy vakolatok felső rétegét precízen visszakaparják, kikarcolják, ami által előtűnik a mélyebben fekvő réteg színe.)
Az eredeti épület a ma ismert Columbus utcai szárnyból és a ma „Kisterem” néven ismert Tanácsteremből állt. A Nagyterem helyén egy kisebb épület (munkásőr-bázis) zárta le a ma is meglévő belső udvart, amelyet „díszudvarnak” nevezett az az akkori építési program. A Díszudvarban pihenhették ki felelősségteljes munkájukat az elvtársak és itt találkozhattak az „Olvasó munkás” szobrával is, hogy mindig emlékezzenek arra, honnan érkezett a munkáshatalom és hová tart! A szobrot R. Kiss Lenke készítette. Bár kora sajtója és művészet-kritikusai nem kényeztették el szobráért az alkotót, talán mégis sokatmondó, hogy ez az egy mű maradt meg az épület környezetében. Ma az iskola előtt az utcai oldalon a fák árnyékában látható és lesz is látható a továbbiakban is!
A pártház aulájában látható még egy teljesen ideológiamentes kerámia-burkolat, amelynek tervezője, alkotója ismeretlen. A hamarosan megkezdődő felújítás során még nem eldöntött a további sorsa.
Kétségkívül legvitatottabb alkotás az épület homlokzatán található vörös-márvány dombormű. Alkotója Makrisz Agamemnon, a szocialista kultúrpolitika egyik kedvenc alkotója. A mai művészettörténeti szakvélemények is egybehangzóan nagyra tartják munkásságát függetlenül annak ideológiai tartalmától. Jól ismert a – teljesen ideológia-mentes – szökőkútja (sellő) a Széll Kálmán téren.
Ez az alkotás viszont minden kétséget kizáróan rávilágít arra, mitől válhatott Makrisz a kor olyannyira kedvelt alkotójává.
Hamarosan nagy felbontású képeket mutatunk be erről az alkotásról, de addig néhány szóban a látható alakokról: Nőalak békegalambbal, munkás sarlóval, kalapáccsal és kaszával, illetve pöröllyel, munkásőr dobtáras gépfegyverrel és ötágú csillagos sapkával, munkás „Marx” feliratú könyvnek látszó tárggyal.
A domborművet így méltatta a kor nagy befolyású művészettörténésze, Aradi Nóra:
„…a plasztikai tömegek logikájával éri el ritmikus belső egységét, amellyel fő mondanivalójára a párt és a tömegek egységére, a tömeg erejére hívja fel a figyelmet…”
„Egyenként már nem is emberek, de a közös mozdulás, az azonosság, a tömbszerű tömeggel kifejezett összefogás teszi őket mindig élő emberekké. Itt már nincs egyéniség, személyiség; közös akarat van, nem pedig egyéni szándék, és csak ez a közös az, ami életben tartja és még élővé teszi a megnyomorított embert. Ez a közösséggondolat jelenik meg másképpen és más tartalommal: az amorf forma roppant fegyelmezett, mértanilag épített belső rendjében. Így lett az épületdekoráció témája a munkás-paraszt-értelmiség összefogása: nem egyének halmaza, hanem maga az összefogás”
Azt hiszem, ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Arról nem is beszélve, hogy:
„A testek kubisztikus traktálásának szigorú raszterét az attribútumok nem oldják, csak differenciálják az egyébként sematikus, szinte egyveretű figurákat…”
